Tad, az elveszett felfedező és a smaragdtábla

Hangzó festmények? Képtelenség! Hiszen a képeket nézzük, a zenéket hallgatjuk. De nem Muszorgszkijnál, aki festő barátja képeit zenésítette meg. És bármilyen hihetetlen, megfelelő zenei karakterekkel nemcsak a képen látható személy vagy helyszín ültethető át zongorára, de a festmény stílusa, színvilága, mérete is.

„Túl sötét.” „Micsoda posvány!” „Csupa ronda emberről ír!” „Ez a darab előadhatatlan, már a dialógusai miatt is.” „Disznók vagytok ti mind, mondják a darabban, s ez találó ezekre az alakokra, de legfőképpen magára a szerzőre.” „Én bizony nem szeretném, ha ez a Húber a sógorom lenne!” „Hát írjon végre kellemesebb emberekről, az Istenért, hiszen ezek maga a förtelem...” „Én csak és kizárólag az író kedvéért olvastam végig.” „Én már azt se bántam volna, ha belelőnek a súgóba, oly mindegy az már ebben a pokolban...” „Szörnyű munka!” „Sivár, sivár.”

Nem szeretve lenni, pokoli kín. Tekintete összeszűkül, fogát összeszorítja, keze ökölbe szorul. Ilyenkor a legveszélyesebb. Ő, akit kevésbé szeretnek.